James még 2016-ban publikált a Huffington Post hasábjain egy blogposztot a férfiak mentális állapotának és érzelmeinek témáját érintve, amely most ismét felszínre került - hiszen a topik még mindig aktuális, és hihetetlenül fontos. Rengeteg kérdést vet fel, de rengetegre választ is ad, és én nőként is úgy érzem, hogy hiánycikknek számítanak a hasonló anyagok a társadalomban.

Ezért (is) éreztem úgy, hogy ezt nektek is el kell olvasnotok, és lefordítottam - az első mondattól az utolsóig. Az eredeti cikk IDE kattinva elérhető.  

"Mielőtt a férfiak megtanulták irányítani és működésbe hozni a tüzet, az ember legnagyobb ellensége volt. Ugyanilyen alapon az érzések is a legnagyobb ellenségeink lehetnek, de kontroll alatt az érzéseid egészségesebbé és boldogabbá tehetnek." Menj vissza az időben 65 évet, és ez lenne egy Coronet film nyitánya, amit talán sosem láttál a tévében.

Igen, 1950-ben ez a Control Your Emotions (Irányítsd az érzelmeidet) című rövidfilm azzal a céllal jött létre, hogy meghatározza., hogyan kéne kifejezni az érzelmeinket. Azóta sok szempontból messzire jutottunk. Holdra szálltunk, feltaláltuk a himlő elleni oltást, eltöröltük a Jim Crow jogokat az Egyesült Államokban, és végre majdnem teljesen megszűnt a nemek fizetései közti különbség az Egyesült Királyságban, hiszen jelenleg ez a történelem legkisebb eltérése. Technológiával teli világban élünk, ahol arra buzdítanak minket, hogy fejezzük ki magunkat a legutóbbi okostelefon vagy "ujjhegy-média" platformjain. 

Szerencsére a jelenlegi társadalom, ami a jobb részét illeti, felnőtt annyira, hogy észrevegye az érzéseink és hiteink kifejezésének fontosságát. Csak menj fel YouTube-ra és személyiségek teljes palettájával kerülsz szemben, akik egyenlő joggal rendelkeznek, hogy megosszák a nézeteiket a világgal. A szólásszabadság minden nemet, minden szexualitást és minden rasszt egyenlően érint. Ez nagyrészt jó dolog. De hogyan kezelné a Twittert és az Instagramot a Coronet Films? Félek belegondolni.

Vajon annak, hogy könnyedén kifejezhetjük magunkat egy gomb megnyomásával, azt kellene jelentenie, hogy mi vagyunk a generáció, akik a legkényelmesebben érzik magukat a küzdelmeink és érzelmeink kifejezésekor? Ezzel kapcsolatban két kérdésem lenne: először is, miért az öngyilkosság a legnagyobb gyilkos a 18 és 45 közötti férfiaknál, és másodszor, ha a nők öngyilkossági rátája jelentősen csökken, akkor számunkra, férfiaknak miért nem? A rengeteg közlekedési baleset és halálos betegség ellenére az öngyilkosság még mindig mindennél több férfi életet vesz el. Igen, mi, férfiak az Egyesült Királyság öngyilkosságainak háromnegyedét tesszük ki. A statisztikák sokkolóak. A Campaign Against Living Miserably (CALM) által összegyűjtött statisztikák szerint 2014-ben átlagosan 12 férfi öngyilkosság történt minden egys nap. Ez önmagában figyelmeztető, de ami ugyanannyira aggasztó számomra, hogy ezek a statisztikák nem igazán javultak az elmúlt harminc évben. Az Egészség Világszervezet szerint 1985-ben minden százezer férfiból 12 véget vetett a saját életében, összehasonlításképp pedig jelenleg százezerből 11. 

Őszintén meg kell kérdeznünk, hogy "miért?" Miért vagyunk még mindig lemaradva ebben a férfi probléma észrevételében, és miért nem dolgozunk együtt azon, hogy több életet mentsünk meg? Természetesen már egy élet megmentése is nagy lépés a helyes irányba, de ez a lépés miniatűrnek számít számomra, amikor arra gondolok, hogy 2014 minden 120. percében elvette a saját életét egy férfi. Megkérdeznélek titeket: mennyi változott a társadalom által kialakított sztereotipizált férfiak szempontjából? Bután hangzik, nem? De szó szerint megöl minket. 

Manapság néha letérünk a Queen's English akcentusról és elhagyjuk a "t"-ket, vagy rájövünk, hogy a dohányzás megölhet minket, de az az igazság, hogy tudatos, vagy sem, de a társadalom amiben élünk, egyértelműen - vagy sajnos nem tűl egyértelműen, - továbbra is ezek szerint az elavult nemi képek alapján él. Még mindig él az elképzelés, hogy még mindig "a férfi keresi meg a kenyérre valót". A férfiak hatalmas nagy része még mindig nyomást érez magán,hogy szolgáltasson, és bűnt, amikor nem tud. A sikertelenség érzésétől megalázottnak, vagy "kevésbé férfinak" érzik magukat. A férfiak szégyellik bevallani, amikor bukkanóhoz érkeztek, fizikailag, vagy, ami fontosabb, mentálisan. Miért van ez? 

Ami engem illet, én úgy gondolom, hogy ez a folyamat nagyon fiatal korban kezdődik. Az iskolában a fiúkat arra tanítják,  hogy "a nagyfiúk nem sírnak" amikor elesnek a játszótéren. A legerősebbek túl akarnak ragyogni mindenkit és helyet kapni a népszerűség asztalánál. Ha nyolc éves koromban megkérdezted volna tőlem, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt mondtam volna, hogy tűzoltó vagy katona. Ha arról kérdezlek, milyen jellemvonásokat asszociálsz ezekkel a szakmákkal, mit mondanál? Rideg? Bátor? Izmos? A fiatalabb énem azt mondta volna, hogy nagyok, bátrak és erősek. Nyolc éves koromban nem értettem túl sokat a matekhoz, angolhoz, azt sem tudtam, mi Izland fővárosa, de tudtam, hogy erősnek és bátornak kell lennem, ha el szeretném érni az álmaimat. 

És ez miért releváns ebben a témában? Hát, én állítom, hogy a naggyá, erőssé, és bátorrá válásra való eltökéltség sokak számára egyenlő a "férfi-léttel". Ha egy fiú nem elég erős egy iskolai sportnapon, azt eredményezheti, hogy azt mondják neki, "úgy dob, mint egy lány", vagy hogy "legyen férfi", ha kamaszévei alatt szakít vele a partnere. A srácok azonnal áldozatakká válnak a kortársaik számára, ha az elvárásaik határán kívül esnek. Ebből adódóan rengeteg fiú úgy nő fel, hogy szégyelli, ha "gyengének" látszik - hallottuk már filmekben, vagy a legendás váltószobában, "Ha bárki kérdezné, én szakítottam, vele, oké?", "Nagyfiú vagyok, kibírom". Arra törekszenek, hogy ne lássák őket áldozatként. 

Szerintem ez a gondolkodásmód átnyúlik a felnőttkorba. Van ez a régi mondás, "Keep Calm and Carry On", azaz "Őrizd meg a nyugalmad, és folytasd", de az a probléma, hogy a férfiak legnagyobb része egyszerűen nem tudja megőrözni a nyugalmát, és ez nem ennyire egyszerű. A nyomásnak, amit éreznek, hogy a körülöttük lévők előtt úgy látsszanak, mint aki 'jól van', és 'kezében van az élete', holott ki tudja, valójában mi történik a háttérben, következményeik lehetnek. Szégyenérzet, sok férfi befordul, házasságok mennek tönkre, anyagi problémák - ezeket egyedül próbálják megoldani, félve attól, hogy elveszítik hírnevüket, amit "férfiként" építettek fel maguknak. Ahogy láthattuk, ez a viselkedés - érzelemmentesnek tűnni, megtartani a "családeltartó" sztereotípiát, - több kimenetelhez vezethet. A férfiak nehezen fejezik ki magukat, és a hanyatló elfojtás spiráljában találják magukat. 

Mint férfiak, nem kell "irányítanunk az érzéseinket", hogy "egészségesek és boldogak" legyünk. Az érzéseink nem az ellenségeink. Meg kellene ragadnunk őket. Hogy igazán boldogak és egészségesek legyünk, először rá kell jönnünk, hogy rendben van, ha nem vagyunk rendben. Emberekként egyenlőknek kellene lennünk az érzelmek szempontjából is, hiszen az érzelmek nem válogatnak nemek szerint. Fel kellene vállalnunk, elismernünk, és elfogadnunk, hogy érezni normális. Férfiként szabadnak kéne éreznem magam, hogy kifejezzem az érzéseimet a magam módján, és nem úgy, ahogy azt a társadalom elvárja tőlem. Csak akkor leszünk képesek effektíven változtatni a mélységesen elgondolkodtató férfi öngyilkossági statisztikákon, ha észrevesszük és lebontjuk a nemi szerkezeteket, amik a mai napig léteznek, és megakadályozzák, hogy a férfiak kifejezzék magukat.